Amikor azt hiszed mindennel találkoztál már életed folyamán és ismered a betegséged összes rejtett és nem rejtett csapdáját...akkor kapsz egy marha nagy pofont, hogy lehet nem is volt olyan nehéz sosem. Tegnapi nap folyamán az a megtiszteltetés ért a Szurikáta Alapítvány a Diabéteszes Gyermekekért részéről, hogy meghívást kaptam egy rendezvényre, ahol végre a cukorbetegség lelki oldalával is foglalkoztunk. Két nagyszerű másik cukorbetegtársammal, Danival és Diával együtt 10-18éveseknek tartottunk egy interaktív beszélgetést felnőttek nélkül. És ekkor jött a hidegzuhany...életem folyamán talán ha egyszer ért atrocitás tanártól és párszor egy-egy randipartnertől azért, mert cukros vagyok. Viszont ezek a tinik nap, mint nap szembenéznek ezzel a komoly problémával. Ez a probléma pedig nem másokban, mint a pedagógusainkban keresendő. Intőket kapnak, elszeparálást kell átélniük, amivel néha együtt jár (mint minden emberi butasággal) az, hogy az osztálytársaik is kiközösítik őket. Pedig egyébként nagyszerű kölykök, beszédesek, van fogalmuk a világról, sportolnak, van aki napi 4-5 órát (10évesen...bocsánat még másfél hónap múlva lesz csak 10) és hihetetlenül jó kérdések vetődnek fel bennük, annak ellenére, hogy mekkora nyomás van rajtuk minden átkozott nap. Sajnos a társadalmunk így szocializálódott, hogy ha beteget, mozgáskorlátozottat látunk elfordulunk, kérdem én: mégis mi a jó fenét várunk az y és z generációtól, hogyha a miénkben és fölöttünk levők generációjában romlott már el valami? Hányszor hallotta(d)m, hogy ez a mai fiatalság?! Megvetően szoktam erre válaszolni, hogy mindig is fejétől bűzlik a hal...

Nekem óriási mákom volt, mindig minden közösség, ami körülöttem volt a családomnak számított és bármikor számíthattam rájuk, egyetlenegy osztálykirándulást vagy tábort nem kellett kihagynom csak azért mert valamilyen betegségem van. Pedig voltam nem egy-két eléggé rázós kiránduláson még általános iskolában, amikor is se víz, se áram, de még wc-ből is csak pottyantós volt, kórház meg több 10-20km-re, mégis egyszer se fordult meg a szüleim vagy az én fejemben, hogy azért nem megyek, mert cukros vagyok. Itt most elmondok egy hatalmas köszönömöt és hálát adok úgy az Atya Úristennek, hogy nem vagyok hívő.

A másik hatalmas probléma, amit sajnos akaratlanul is elkövet még az is, aki nem direkt csinálja, hogy a betegséggel azonosít minket. Emberek ő itt Lívia...Lívia tudjátok a cukorbeteg. Ezt egy 13-14 éves lány szájából hallani (nyilván személyiségi jogok védelme miatt a saját nevemmel használtam fel), megdöbbentő és lelombozó, hogy emiatt nem szívesen beszél erről csakúgy. És most kérlek képzeljetek magatok elé egy gyönyörű fiatal lányt, aki mindezt olyan halkan mondta, hogy alig hallottuk, de ebben a minimális hangban is benne volt az a kifejező fájdalom, amitől én mindenkit óvnék és védenék.

Végül térjünk át arra, hogy ha már jól kidühöngtük magunkat a kamu pedagógusokon, vagyis szimplán az egyszerű magától is félő tanárokon (akinek nem inge...), akkor ne kezeljük a cukorbetegeket úgy, mintha valami fertőző betegségük lenne. Nyugi, üzenem mindenkinek nem lehet elkapni! 

Utoljára kéne megemlítenem azt, hogy ha szülőként olvasol és van diabéteszes gyermeked, akkor kérlek sose büntetsd akkor, amikor magas a cukra. Beszélj vele, értetsd meg vele (hogy ha ő okozta a magas cukrát), hogy ez milyen veszélyekkel járhat a későbbiekben, viszont ha önhibáján kívül keletkezett akkor sose, de tényleg sose állj bele vele egy vitába. Miért?! Mert elkezd majd hazudni...félni fog tudatalatt, hogy valami rosszat csinált, mégha nem is ő csinálta, de titkolni fogja és belekerül egy ördögikörbe, amiből nagyon nehéz kiszállni. Néha engedni kell, és mégis szorosan fogni. Nem vagyok szülő, nem tudom elképzelni milyen nehéz lehet, de ugyanúgy ahogy nekünk diabéteszeseknek jó leülni és megdumálni a dolgokat, úgy kérlek titeket csodálatos szülőket, üljetek le egymással bent a kórházban vagy egy kávézóban és beszéljétek meg, hogy mennyire baromi nehéz kamaszodó vagy éppen egy gyermek diabéteszessel, aki nem érti miért nem ehet csokit, úgy mint a többi kisgyerek.

Viszont minden rosszban van valami jó, rájöttem mindig van előnye ha az ember különbözik a többitől, sokkal empatikusabb, elfogadóbb, nyitottabb és közvetlenebb lesz a világgal. Az első 10perc kritikus állapot volt nálunk az előadás folyamán, nekünk is új volt ez a szerep és a gyerekeknek is...viszont sokkal gyorsabban és könnyebben oldódtak fel köztünk...köztünk, akik ugyanolyanok, mint ők. Ugyanolyan különcök, akik vércukormérésnél lenyalják az ujjukról a vért, akiknek csipog a pumpájuk, vagy akik jót nevetnek egy közös vércukormérő versenyen. 

Remélem a jövőben az emberek hozzáállása is változik és könnyebben fogadják majd az “új” dolgokat, amiket mi hordozunk magunkban.

Nagyon szépen köszönöm, hogy szebbé varázsoltátok az unalmas, egyhangú vizsgaidőszakomat.